Még Indiában történt velem egyszer, hogy a jógaoktató képzésen a szigorú tanár kizárt minket a következő óráról. Az eset úgy esett, hogy minden nap a meghatározott időben megajándékozott bennünket egy kókuszdióval, amit ott és akkor kellett meginni. Eldobni nem ért, az sértés lett volna, meg jól is esett a melegben, csak az a gond, hogy a kókuszdióban olykor majdnem egy liter víz volt, és rendkívül meghajtott. Így kellett végigülni a meditációt. Majd 5 perc szünet volt. Mindenki rohant a hátsó budira, de hát összesen két vécé volt, így nem tudtunk mind időben visszaérni.

Az ajtó zárva fogadott. Mivel a tanárunk kábé egy kobra mérgességét hordozta egyéniségében, az hogy kopogtassunk teljesen kizárt volt. Megvártuk szépen az óra végét, kint kuporogva mint a kisgyerekek, akik büntiben vannak.

A csapat elég birka volt, amikor nyílt az ajtó, a többiek csak lesütötték a szemüket. Egyedül az Én Igazságérzetem merte magát kihúzni és felvetni, hogy esetleg egy picit hosszabb is lehetne a szünet.

A válasz kemény és letaglózó volt. A tanárom csak ennyit mondott: “Az ajtó nyitva áll, egy darabig, aztán bezárul. Te döntesz. Bejössz, vagy kint maradsz.”

Megállíthatatlanul böffent ki belőlem az a szócska, amit minden tanár imád: DE!

De itt nem volt de! Acharya Venkatesh rögtönzött kiselőadást tartott arról, hogy az emberi test egyszerre mennyi pisit képes és meddig magában tartani és hogy ne mindig én akarjam magamhoz igazítani a világot. Micsoda egoizmus ez kérem.

 

Tanulság?

Akkor sokáig berzenkedtem, de tagadhatatlan, hogy el is gondolkodtam. Mert a lesújtó szavak mögött volt valami olyan, ami éreztem előre vihet. Venkatesh elmagyarázta, hogy micsoda egoizmus az az állandó panaszkodás, amivel körbevesszük magunkat, hogy jajj most meleg van, jajj most esik az eső, jajj most ez, most az. Ő azzal érvelt, hogy micsoda arcátlanság, hogy minden körülöttem forogjon és mindig változtatni akarjam azt, ami éppen körbevesz. Ezzel is tudtam volna vitatkozni, de láttam némi igazságot ebben a tanításban.

Tulajdonképpen két expresszív egó csapott össze, de mégis nagy volt a potenciál ebben a találkozásban.

 

Hol van az igazság?

Világ életemben nagy volt az igazságérzetem és ez rendszerint kemény retorzióval találkozott. Forgatókönyvszerű volt tehát a Venkatesh-el való összecsapás.

Mostanában sokat foglalkoztat, hogy mennyire létezik egy nagy törvényszerűség, vagy egy ún. Igazság, amit mindenkinek tisztelnie kell. A helyes-helytelen, jó-rossz stb. minősítgetés egyidős az emberiséggel. Látjuk a hatását. Mi van mégis akkor, ha úgy kezdjük szemlélni, hogy valahol mindenkinek igaza van, vagy lehet. Az ő szemszögéből. Mi van, ha itt minden, ami van, igaz, mert létezik és ha az igazságért vívott küzdelmeink csak arról szólnak, hogy az egónk éreztesse velünk, hogy létezünk, addig is bekötve bennünket az önazonosulásainkba és elvonva bennünket az igazi önismerettől?

 

Igazságérzet, mint a létezés bizonyítéka

Mi van, ha igazán nincs is értelme a létezésünknek? Kell, hogy legyen? Gondolj bele, hányszor ad az életednek értelmet az, hogy valamilyen “igazságért” küzdesz, vagy az egész életeddel azt próbálod igazolni, hogy helyes a szemléleted, az elgondolásod, az életmódod vagy bármi, ami szerinted “a helyes” döntés. Az egész életműved fogja megmutatni, – hiszed legalábbis – hogy nem volt hiába.

Persze tudom, nem én találom fel ezekkel a kérdésekkel a spanyolviaszt. A tantrában mindig erről beszélnek.

Vesd el az előítéleteidet! Ne ítélj! Ne utasíts el semmit! Fogadj be mindent! Lásd mindenben a teremtés csodáját!

Nagyon egyszerű aggyal megérteni, még a bólogatásra is könnyen adjuk a fejünket, ha hatásos a szónok, de mégis rendkívül nehéz megélni, átélni, megvalósítani ezt. Pláne, ha az élet a nekünk kellemetlen dolgokkal tesztel. Márpedig azzal fog. Ez a teszt alapeleme.

 

Mozdulsz vagy mozgatsz?

A másik, amit a pisiszünetes kaland beindított, hogy mindig is nehezen kértem segítséget, de ezentúl méginkább ez volt bennem, amíg csak lehet, magam megoldom a dolgaimat. Ez volt az én döntésem. Figyelem a panaszkodást. Ha sikerül, elkapom. Ha nem, akkor legalább utólag igyekszem belátni, meglátni, hogy ez az volt. Az emberek nem szeretik a panaszkodást. Legalábbis hallgatni, csinálni viszont folyamatosan. Ja, de persze az nem panaszkodás, hanem jogos felháborodás és a szinonímái. Nem pletyka, csak baráti beszélgetés. Magunkat mindig tökéletesen mentjük. Másban meg a szálkát is.

Emberi tulajdonság, de lehetünk ennél tudatosabbak is.

Valóban érdekes gondolat az, hogy hol van a határ a saját erőfeszítéseid és a mások mozgatása között. Meddig hagyatkozhatsz másokra és honnantól terheled ezzel a partneredet, családodat, barátaidat, kollégáidat, tanárodat stb. Lehet e a saját figyelmetlenségedért, vagy tudatlanságodért folyamatosan másokat dolgoztatni, vagy hibáztatni?

Figyeld meg legalább az adok-kapokat, amik körbevesznek. Te hol terhelsz a saját lustaságoddal, figyelmetlenségeddel, panaszkodásoddal, az önkontrollod hiányával másokat és mások hogyan terhelnek téged? Mennyire tartod a határaidat kívül és belül?

Talán az is egy törvényszerűség, hogy ha kifele “követelődzőbb”, kritikusabb, öntudatosabb vagy felelősségre vonó vagy, akkor ennek a visszája pontosan az lesz, hogy ha viszont a te idődet, figyelmedet, szeretetedet, stb. igényli valaki (szerinte akár indokkal), azt keményen visszautasítod. Tartod a határaidat, szerinted. De mások szerint meg egy érzéketlen, önös tapló vagy. És akkor kinek van igaza?

Vagy a másik végletben nagyon is segítőkész vagy, mindig engeded, hogy mások a véredet szívják, de a saját valós igényeidnek nem tudsz érvényt szerezni. Mások tologatják a kerítésed léceit, sokszor arcátlanul és te csak eltűröd.

És ne essünk kétségbe, mind a kettő egó. Nem baj ez, csak lássuk, hogy hogyan jelentkezik. Hogyan működtet, hogyan hozza elő a megszokott mintáinkat. Igazságról szó sincs itt kérem.

Az első az expresszív egó, dominánsabb, önmagát könnyebben kifejező, köznapian szólva önösebb változat. Ennek a zsáknak a foltja a második, a szupresszív egó, az önmagát elnyomó, alárendelődő, mindenki kapcarongya áldozati szerep. Egyik sem jobb, vagy rosszabb. És még csak ez is csak egy vetület, de hát az univerzum végtelen számú kombinációt tud felmutatni, amiben ezek a végletek milliárdnyi árnyalatban keverednek.

 

Figyeld magadat!

A lényeg, hogy lásd, benned melyik működik gyakrabban és legalább a teszt kedvéért néha tégy egy próbát, mi van ha nem reagálsz.

Nem cseszel le senkit a panaszkodásáért, nem akarod helyre tenni, nem kacsintasz össze azokkal, akik veled egy követ fújnak, mert ti nagggyon tudjátok a tutit és a másik meg egy szerencsétlen, elveszett idióta. Egy lúúúzer.

Vagy éppen nem követeled magadnak a nagy igazságérzeteddel a másik figyelmét, szeretetét, törődését, a magad jussát. Vagy éppen nem dolgoztatod magad helyett a másikat és nem kérsz folyamatosan segítséget ahelyett, hogy megpróbálnád elsősorban magad megoldani a felmerülő helyzeteket.

 

Figyelj a másikra!

Az is egy érdekes játék ebben megfigyelni, hogy amikor a másik korhol, akkor abban csak a saját felsőbbrendűségét, okosságát, nagyszerűségét stb. akarja megvillantani, vagy valóban van mögötte valami jószándékú felindulás, segítőkészség. Olyan jó fajta baszogatás. Ami még hasznos is lehet. Ami valamire felhívja a figyelmedet. Bár igaz, még a rossz fajtából is lehet tanulni, csak ott a nagyobb érzelmi töltet miatt még nehezebb.

És azt is vedd észre, amikor a másik terhel a felesleges kéréseivel, mert elhagyja magát, nem akar tenni magáért, mert egyszerűbb kérdezni, mint gondolkozni, vagy éppen mást megkérni, hogy csinálja meg helyettem. Tényleg nincs rá képessége (szellemi, fizikai stb.) hogy megoldja magának a problémát, vagy csak játssza a tehetetlen gyereket?

Ha ezeket figyeled, akkor egész jól ki lehet szűrni ebből a halmazból a szándékokat és ennek megfelelően elutasítóan, vagy enyhébben megválasztani a reakció irányát. Igen, még a saját nagy igazságos megnyilvánulásod irányát is.

 

Figyelj a világra!

Mi döntünk el sok mindent, de vannak olyan dolgok is természetesen, amik rajtunk kívül állnak. Azokon meg nem érdemes őrjöngeni meg puffogni, mert ha úgyse lehet rajta változtatni, akkor meg mit kínzod magad vele. Az aggodalmaskodáshoz, de az örömködéshez is lehet ragaszkodni, lehet beleragadni. De egyik sem rajzol teljes képet. Te a teljességet keresd. Amiben van minden. Nekünk jó, rossz, igazságos, igazságtalan.

Menj tovább, viszont fontos: Dönts. Vállald fel, hogy most ilyen vagy, máskor olyan. Légy benne egyre tudatosabb és figyeld a reakciókat. Teszteld a világot és benne magadat!

Igazságtalanság témában mindig elveszettek leszünk, de annyit megtehetesz, hogy legalább magaddal szemben őszinte vagy és amennyire lehet, szándékosan nem bántasz másokat. Leszel igazságos, igazságtalan. Lehet bocsánatot is kérni. A lényeg, hogy figyeld az önelégült és az önsajnáló közti átmeneteket és ismerd meg, lásd meg milyen is vagy.

 

Az ajtó egy darabig nyitvaáll, aztán bezárul. Az idő véges.

 

F. Tóth Gabriella © Minden jog fenntartva 2017