Hogyan ászanázzunk?

Stabil és kényelmes, de miért élettelen?

 

Egyre jobban zavar valami a modern jógában és ez a ridegség. Figyelem, ahogy megjelennek az interneten leírások, hogy egy-egy ászanában mit hova kell tenni, mi a “helyes” póz és hogy mire kell figyelni. Precizitást sugalló kimerevített képek ezek vagy talán csak ábrák, amiken tipikusan látható egy ászana és mellette egy rakás információ, hogy mit hova kell tenni (és azt már nem is vettem akkor ide, hogy közben még azzal is nyakonöntik a gyakorlót, hogy mellé tételesen felsorolják, hogy a póz gyakorlása az asztmától a meddőségig mindenre azonnali gyógyírt jelent). Az egy dolog, hogy ezek a jóga instrukciók egy kaptafára mennek és semmilyen szinten nem veszik figyelembe az egyéni adottságokat. Az a másik, hogy nagyon sok ilyen iránymutatás valójában inkább dogmatikus, mintsem precíz, mert anatómiailag ésszerűtlen alapokon nyugszik és empirikusan sem ad jó érzést a testnek. A demokrácia itt megbukik, mert attól, hogy mindenki ezt szajkózza, az még nem lesz érvényes megoldás. Tele is van a világ jóga sérülésekkel. De mindezeken túl, ami leginkább feltűnik nekem, hogy ezek a kezdeményezések úgy veszik, mintha a test végig egyetlen egy helyzetben lenne egy ászanában. Mintha lenne egy kimerevített állapot, amely több lélegzetvétel idejére érvényesen fennáll. Pedig ez életszerűtlen. A test mindig mozog, amíg lélegzünk.

Ez a szoborszerűség aztán a gyakorlókat is áthatja. Hajlékonyságukban is merev testeket látok, befeszült ászanákat és életeket. A jógaoktatók zöméből is valami halott szenvtelenség árad, a műmosoly dacára is merev tekintet, élettelen hanghordozás, szoborszerű hidegség jellemzi őket. Persze mindig tisztelet a kivételnek!

Az emberi test a lélegzettől pulzál. Minden jógaórán elhangzik, hogy “lélegezz”, de eddig életemben egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány jógást láttam ezt valóban érteni és művelni. Nem tudom miért akarjuk megtagadni ezt a folyamatos lüktetést az ászanákban. Nem a mesterséges “flow”-ra gondolok, hanem a természetes pulzálásra. Ver az ér, tágulnak-szűkülnek a bronchusok. A rekeszizom folyamatosan összehúzódik és elernyed a szív diktálta ütemben. A belső szervek működésében nincs egy nyugodt pillanat, a simaizmok dolgoznak, a gépezet ritmikusan kattog. Amikor egy jóga pozíciót megtartasz, a tested akkor is mozogni fog. Szinte észrevétlenül, mégis ha fotókat készítenénk róla, egyik pillanat sem lenne pontosan ugyanolyan. Arról nem is beszélve, hogy a jóga célja az, hogy tudatossá tegyen ezekre az egyébként észrevétlen belső automatizmusokra, amik olyan élővé teszik a testet.

 

Milyen legyen az ászana?

 

Sthiram sukham asanam. “Az ászana legyen stabil és kényelmes.” – mondja a Jóga Szútrák (YS) 2. fejezet 46. verse. Igen ám, de a “sukham” azt is jelenti, hogy “könnyedséggel teli”, “boldog”. Továbbá érdekes átgondolni, hogy a sukham a sukha szóból jön, ami pedig annyit tesz, “a jó tér”, vagyis megint másként egy olyan kiegyensúlyozott érzés, amely Dr. Robert Svoboda elmondása szerint anno arra az állapotra utalt, amikor egy szekeret – azzal, hogy benne a lovakat megfelelően fogták be – kellőképpen kiegyensúlyoztak, és ennek következtében egy sima út elé nézhettek az utasok.

Érdemes a szútrát a kontextusában értelmezni, ami a YS II: 46-47 és 48-49 versekben jelenik meg.

Ennek értelmében tehát:
“Az ászana stabil és kényelmes póz, amely az erőlködés elengedése által tökéletesíthető, csökkentve a nyughatatlan légzés tendenciáját és amely hozzájárul ahhoz, hogy önmagunkat az élet végtelen lélegzetében létezőként definiáljuk”. (forrás: Mukunda Stiles YS fordítása)

A jóga lényege a prána fokozása

A jóga lényege nem a mozgás, nem a pózok, nem az ászana, hanem a lélegzet és azon keresztül a prána, vagyis az életenergia érzékelése és annak tudatos működtetése. A jóga célja a prána fokozása és mozgásának akadálytalan biztosítása a testben. Ezt minden valamire való jógás tudja, abszolútum. Viszont amennyire egyszerű megérteni, annyira nem könnyű csinálni. Ez művészet és végtelen távlatok vannak benne. Több életen át lehet finomítani. Jövünk is még sokszor, no para.

Visszatérve az ászanákra, érdemes abból kiindulni, hogy a testtartásokat nem a testünk hajtja végre, hanem az ászanák valójában olyan pozíciók, amelyekben a lélegzet diktálja, hogy merre és hogyan mozdulnak a testrészeink. Ez a diszpozíció lesz más és más, ha különböző testhelyzeteket veszünk fel. Éppen ezért, amikor instrukciókat figyelünk, akkor nem elég egy “általános” helyzetben meghatározni, hogy mit hova kell tennünk. Teljesen külön egészként érdemes értelmezni az ászana különböző szakaszait, aszerint, hogy éppen hol tart a lélegzetünk, belégzésről, kilégzésről, vagy benntartásról, kinntartásról van e szó.

Éppen erre tekintettel a MÁS jógában mindig külön hangsúlyozom az instrukciók szintjén is, mi történik belégzéskor és mi történik kilégzéskor. Mert jelentős a különbség. Teljesen mást lehet megfigyelni a belégzéskor és a kilégzéskor. Biológiai törvényszerűség, hogy más történik a lélegzet különböző fázisaiban, hiszen a belégzés és a kilégzés dinamikája pontosan a két véglet között feszül, ezek egymással egyenlő fontosságú, de tökéletesen szembenálló folyamatokért felelősek.

 

Egy példával élve …

Például vegyünk egy sima urdhva hastasana pozíciót, vagyis azt a testhelyzetet, amikor álló pózban a karokat a fül mellé nyújtod a magasba.

Hányszor hallom ilyen és hasonló jellegű pózokban azt az instrukciót, hogy húzd vissza a vállakat. Ez teljesen életidegen. A prana azt jelenti, hogy élet, életenergia, tehát itt arra gondolok, hogy ez az utasítás nem fog elvezetni minket a prána szabad áramlásához, inkább megakasztja azt, Mindjárt látni fogjuk fizikailag is, hogy miért.

Fontos tisztáni, hogy minden instrukció a légzés fázisait tekintve nyer valós értelmet. Mikor húzzam le a vállamat? Belégzéskor? Kilégzéskor? Jelen példánkban, ha belégzésre lefele erőltetem a vállakat és vissza akarom húzni azokat, az természetellenes mozdulatot eredményez. Ebben a testtartásban (kar a levegőben) a belégzés hatására automatikusan emelkednek a lapockák és ezzel együtt a váll és a karok is. Kilégzésre pedig természetesen lejjebb jönnek, kissé ellazulnak a vállak. Mondjuk akkor sem kell görcsösen lefele húzni azokat. A közhiedelemmel ellentétben ez egyáltalán nem fog jót tenni a vállízületnek sőt. Könnyen hozzájárulhat az acromion nyúlványnál az ín becsípődéshez és gyulladás kialakulásához.

Mennyivel életszerűbb lenne azt megfigyelni, ahogy belégzéskor egy ilyen ászanában természetesen megemelkednek a karok, kicsit közelednek a fülek felé, persze rágörcsölni itt sem kell, kilégzéskor pedig ez az állapot lazul, a vállak visszalazulnak, erőlködés nélkül, maguktól.

De nem is ez a lényeg, hanem inkább az, hogy az ászanák könnyedségét nem egy időpillanatban kimerevítve kell keresni, hanem a lélegzet adta pulzálás állandó ritmikus váltakozásában. A könnyedség, a “jó tér”, a kiegyensúlyozottság gondolata arra is felhívja a figyelmet, hogy itt egy mozgástérről van szó, a két véglet közötti folyamatos kilengésről, amiben valahonnan valahova haladunk, minden ászanában, minden lélegezetkor.

Ami él az lüktet, csak a halott dolgok teljesen mozdulatlanok.

F. Tóth Gabriella 2017 © Minden jog fenntartva