„Egyvonalúság” vagy sokszínűség? Hogyan is érdemes gyakorolni a jógát?

Gondolatok a modern jóga „egyvonalúságáról” (alignment-based yoga)

 

A modern jógában elképesztő fontosságot tulajdonítanak annak, hogy az egyes gyakorlatokban a végtagok hova kerülnek. Ezt tekinti több rendszer a tanítása sarokkövének, a precizitás alapjának, a biztonságosság, a hatékonyság és a hitelesség zálogának. „Alignment based yoga”, ez a nyugati világban a legfontosabb credo számos jógarendszerben. Ebben az írásban ezt fogom körbejárni, hogy mennyire érdemes erre a fajta tökéletességre törekedni és hol találjuk meg a személyes kifejeződésünket, akár fizikai szinten a jógában.

A modern jógákról és azok kialakulásáról már többször értekeztem, a lényeg itt most annak tudatosítása, hogy amit ma nyugaton jógaként ismerünk és gyakorolunk, az a fajta testközpontú gyakorlás közel 100 éves múltra tekint vissza és lényegében egy ember munkásságára alapoz: a Mysore-i T. Krishnamacharya tanításaira. Az már kevésbé közismert, hogy Krishnamacharya volt az utolsó valóban Ayurvédikus szemléletű tanár, aki egyszerre járatos volt a klasszikus indiai jóga művészetében, az ősi ayurvédikus gyógyításban és a szankszrit nyelvben és iratokban. Tanítványai közel sem érik el munkásságukban ezt a fajta komplexitást és intellektust. Egy-egy elemet visznek csak tovább Krishnamacharya örökségéből, de a legnagyobb közös osztójuk a fizikumra fókuszáltság. Talán nem is lehet ezt felróni nekik, hiszen így is hatalmas érdemük van abban, hogy a tespedt nyugati emberhez legalább a jógának ezt a bár kis részét képező, de mégis jelentőségteljes részét, vagyis az ászanák gyakorlását eljuttatták.

 

Mellékes kérdés itt, hogy mennyire figyelünk a magyar jóga jeles képviselőire, pl. Weninger Antalra, Haich Erzsébetre és Selvaraja Yesudianra, akik nem feltétlenül ezt a fajta jógát képviselik, pedig ők is megjárták Indiát. Az ő munkásságuk még pont azokra a harmincas évekre nyúlik vissza, amikor a Krishnamacharya nevével fémjelzett mysore-i jógapolitika még éppen csak kibontakozóban volt és annak hullámai még el sem érték igazán a nyugati világot.

Azt mindenképpen érdemes megfigyelni, hogy a modern nyugati rendszerek, amelyek általában a Krishnamacharya tanítványok tanításainak dogmatizált, megmerevített rendszerbe foglalásai, vagy azok továbbgondolásai, általában mennyire nélkülözik az ayurvédikus szemléletmódot. Az Ayurvéda alaptétele, hogy minden ember teljességgel egyedi és a jógagyakorlatoknak kell igazodniuk az emberhez nem pedig fordítva. És nincs teljesen igazam, mert a nyugati jóga retorikában egyre jobban megjelenik ez az igény, (pláne, hogy a több millió dollárt forgató jóga ipar kezd rájönni, mekkor üzlet az ayurvéda), ellenben ez a retorika a gyakorlatban valóban csak igen kevésszer párosul megértéssel és valódi kézzelfogható változással a jóga pózok kivitelezése terén.

Persze miután a modern poszturális mysore-i alapú jóga rengeteget inspirálódott a kígyóemberek, cirkuszi mutatványosok, élsportolók és testépítők esztétika- és teljesítményorientált megközelítéséből, talán nem is meglepő, hogy a modern jógában is ennyire a formaközpontúság lett mindennek a mércéje. Tökéletes pózokról (complete position, perfect yoga pose), az ászana teljes kifejeződéséről (full expression of the asana) beszélnek, a jóga divatlapok címlapjait egyre csodálatosabb és fiatalabb tökéletes idomú és hajlékonyságú hölgyek díszítik, és mindennek a mércéje az ún. alignment, magyarítva az „egyvonalúság”.

Mit jelent az „alignment”, vagyis az „egyvonalúság”?

A lényege az, hogy minden egyes pózban pontos iránymutatást kapunk arra vonatkozóan, hogy melyik testrészt hova kell helyezni. Hogy mi A HELYES. Itt általában a végtagok végéről, a perifériáról van szó. Hova tedd a kezedet, a lábad merre nézzen, hogyan helyezkedjenek el ezek egymáshoz képest, merre nézzél közben (dristhi). Gondoljunk például a klasszikus trikonászanára, vagyis a háromszögállásra, amelynek ikonikus instrukciója úgy indul, hogy forgasd ki az egyik lábadat jobbra 90 fokban, a másik lábadat be 45 fokban.

Eddig életemben egyetlen tanárt láttam szögmérővel jóga órán , és ő is pont azt elemezte, mennyire ésszerűtlen így magyarázni ászanákat. Milyen véletlen, hogy Mukunda Stiles is ayurvédikus jógát tanított és műve a Structural Yoga therapy egy kincsesbánya azon gyakorlók számára, akik szeretnék megérteni a saját testüket és ahhoz igazodva gyakorolni.

 

A testünk adottságai teljesen eltérőek.

Miről árulkodnak a CSONTOK?

Könnyen előfordulhat, hogy pl. a lábszárcsontunk sem egyenes, hanem van benne természetesen egy kis csavarodás, vagy fordulás (tibialis torsio).

Ugyanez megjelenhet a karoknál is, mint a „hordozó szög” (carrying angle), ami arra utal, hogy a felkar és az alkar egymáshoz képest nem egy vonalban helyezkednek el „gyárilag”. Minden embernek mások a csípő körüli adottságai, vagy éppen a vállaknál a nyitottsága. Sok függ itt a csontok formájától, az ízületi vápa formájától is (pl. mennyire körbejárható, vagy mennyire zárt), és a testünk arányaitól.

Ezek olyan adottságok, kötöttségek, amelyeken akárhogy is gyakorolunk és akármennyit, soha nem fogunk tudni változtatni. Ez nekünk a természetes állapotunk, vagy ahogy az Ayurvéda mondja a Prakritink, a természetünk fizikai része. A konstitúciónk testi vonatkozása, ami bár lehet, hogy másoknak nem tökéletes, de a mi lényünket tökéletesen kifejezi.

Miről árulkodnak az ÍZÜLETEK?

 

A csontok után egy fontos adottság a szöveteink, az ízületeink lazasága. Ez is részben adottság, másrészt pedig az egyáltalán nem lehet szempont, hogy növeljük az ízületeink lazaságát, hiszen ez a könnyebb ellenállás felé mozdulás lenne, és nem hajlékonysághoz, hanem széteséshez, sérülésekhez vezethet hosszú távon, na de erről majd máskor.

 

Miről árulkodnak az IZMOK?

A harmadik összetevő, amit használunk a testünk bármilyen pozícióban történő tartásához, ezek az izmok. A jóga ászanák különösen ezeknek az állapotára fókuszálnak. Fontos megérteni, hogy a nyújtás fogalma is erre vonatkozik, nem pedig az ízületekre. A jóga ászanák kifejezetten az izmok edzéséről és nyújtásáról szólnak, amely kihathat még a csontok állapotára is. Erre egy jó példa az, amikor valakinek gerincferdülése van. Maga a gerinc íve már „bekötött”, becsontosodott a pubertás során, nem változtatható (max. műtétileg, ha nagyon indokolt), ellenben a krónikus hátfájás, amely a deformált csontot körbevevő izomzat egyenlőtlen terheléséből fakad a jóga gyakorlataival enyhíthető, avagy teljesen kiküszöbölhető.

 

Aki nem lép egyszerre…

 

Visszatérve az alapgondolatra, ha mindenkit egy kaptafára kezelünk és egyforma szögek mentén helyezünk el egy jógapozícióban, akkor tulajdonképpen miről is van itt szó? Egy idealizált formát keresünk, és a forma mindenek fölött valódiságát hirdetjük, amikor valakit – különösen az anatómiai adottságai ellenére – akarunk a formába kényszeríteni.

A tökéletesség sosem cél a jógában. Hiszen a tökéletesség maga a halál. A Shavasana. A hullapóz. Ott már nem lehet semmit sem elrontani. De nincs is tovább. A jóga az életről szól, a lényünk kiteljesítéséről és arról, hogy hogyan lehet ezt a létezést emberhez méltóan végigcsinálni. A jóga alapvetően nem a formából, vagy a testből gondolkozik, hanem a Pranát figyeli, az életenergia megnyilvánulását és mozgásait, aminek egy kifejeződése a testünk és amely a lélegzeten keresztül a legpraktikusabban megfogható. Ezért minden valamire való hatha jóga (itt most értsd bármilyen formában is fizikai gyakorlatokat tartalmazó jóga) alapja a lélegzet, nem pedig az ászana, vagyis a mozdulat. A mozdulat már csak a lélegzetből születik. Így lesz az ászana organikus, élő és akár személyre szabott is.

A másik kérdés, ami még majd megérne egy misét, hogy mennyire nem tudunk lélegezni, sem a mindennapjainkban, sem a jógaszőnyegen.

 

Hogyan is van ez a gyakorlatban?

Visszatérve a trikonasana példára. Ha valakinek például nem teszi lehetővé a teste a 90-45 fokos elrendezést, akkor az első jelzés, hogy a térd, a lábszár vagy a boka valahol csavarodó érzést produkál. Nem lesz kényelmes a póz és nem is lesz természetes. Sokszor még instabil is lesz, különösen, ha a lábakat egy vonalba akarjuk helyezni mindenképpen vagy éppen olyan számunkra túlságosan nagy terpeszt nyitunk, amelyet már nem bír el a mondjuk laza térdünk és hátrabicsaklik. Egyszerre ilyenkor egy félelem is beindulhat, mi lesz, ha kicsúsznak a lábaim (pláne ha izzadnak a csúszós plasztik jógamatracon) és hirtelen az egész testsúlyom ránehezül a hátsó térdszalagra.

Ez természetesen nem mindig ilyen tudatos, mert már ezek megfogalmazásához is hatalmas testtudat kell, az átlagember pedig sajnos alapvető anatómiai fogalmakkal sincs tisztában. Viszont még akkor is, ha ez így nem pörög végig, maradhat egy bizonytalan érzés, egy kellemetlen utóérzet, vagy csak egyszerűen a lesújtó önkritika, „na már megint milyen béna vagyok”.

De persze mindenhez hozzá lehet szokni, ha elhisszük, hogy nekünk már tulajdonképpen ez a jó. Itt van mindig a hiba, amikor az első gondolatot, érzést, ami mindig a legőszintébb, elhallgattatjuk és ahelyett hogy intuícióból éreznénk, elkezdünk analizálni. És akkor még a magamat másokhoz méricskélést nem is említettem. Persze nem PC a jógában, de egy csoportos órán elkerülhetetlen.

A MÁS Alapképzésen tapasztalom, hogy mennyi időt eltöltünk azokkal a beidegződött magyarázatokkal, hogy mit hova kell tenni. Elképesztő bravúrral magyarázzák el nekem a résztvevők, hogy az miért is jó, és miért kell úgy csinálni. Egész logikai okfejtést építenek mögé. A múltkor külön hálás voltam egy mérnök beállítottságú komoly tanítványomnak, aki egész statikai fejtegetést osztott meg a csoporttal, de aztán kész volt mégis nyitni és egészen őszintén megnyílva engedte magában a racionális és az ösztönös részeket megküzdeni egymással.

Mert ha egy kicsit kiengednek az emberek és sikerül őket rávennem valami másnak csak a megízlelésére, a teljes megdöbbenés következik. Mert ha a saját testüket követik, akkor rájönnek, mindenkinek máshogy fog kinézni a trikonászanája.

 

És mi a hatékonyság mércéje?

 

Az hogy hogyan áll a lábam a kezem? Merre néz a fejem (dristhi)? Hogy mennyire tökéletes a végső póz és felkerülök e vele, ha nem is a Yoga Journal címlapjára, de legalább egy impresszív fotóval a saját FB oldalamra? Vagy hogy már haladó gyakorlónak nevezhetem magam, mert az X ászanát be tudom mutatni, akkor is, ha csak nagy erőlködés árán?

A hatékonyság mércéje a Jóga szútrákban lefektetett gondolat az ászanákkal kapcsolatban: A jóga ászana stabil és kényelmes. Sthira sukham asanam. Minden jógás fejből fújja…

Ez akkor tud megtörténni, ha a saját csontszerkezetemnek, testarányaimnak, az ízületeim engedte mozgástérnek megfelelően, azokat tiszteletben tartva használom a testet és kézzelfoghatóan érzem a megfelelő izmok munkáját.

És mi az ami közös lesz ebben az ászanában? A belső testérzet, nem pedig a külső forma. Érdekes, hogy a gyakorlók ilyenkor ugyanarra az izomra mutatnak egymástól függetlenül, még akkor is, ha a testük, a lábuk, a fejük stb. máshova mutat.

Az egyvonalúság, vagyis az alignment egy leegyszerűsítés. A tökéletes pózok kergetése a legnagyobb önbecsapás. A jógában való haladásnak a haladó pózok kivitelezésként történő értelmezése téves.

A jóga lényege a felszabadulás. az önkifejezés, a magunk teljességének a felismerése (Self realization).

 

Végezetül…

Álljon itt egy idézet, amely talán segít elindulni az intuíciónk mentén:

F. Tóth Gabriella © Minden jog fenntartva 2017